Péliföldszentkereszt

Az épületet, amely egy kissé idézi az olaszországi kávézók hangulatát, Boggio Celestina szalézi munkatársról, arról a nagylelkű olasz hölgyről nevezték el, aki már száztíz évvel ezelőtt a Cavagliában tanuló, szalézi életre készülő magyar fiatalokról anyai szívvel, végtelen jósággal és nagylelkűséggel gondosodott.
Az 1901-ben a biellai püspökség területén levő Cavagliába költözött tucatnyi magyar jelölt a kiváló munkatárs: Boggio Celestina asszony anyai gondoskodó szeretetét élvezve, egy évtized alatt 80-ra emelkedett. Celestina mama szőlőiről, gesztenyéseiről és cascinatáiról több helyen is találunk részleteket a magyar szaléziak százéves történetének korai szakaszában. A krónikás leírja azt is, hogy mit szolgált fel Celestina mama a vacsorákon a halastó mellett levő tanyai házában: risotto vagy pasta asciutta, darált hússal töltött barátfüle, stb., továbbá a halottak estéjén szertartásosan felszolgált marrons glacés: héjából kiszabadított, cukorporban megforgatott s borszeszben égetett nagy szemű gesztenye.

Celestina mama saját kezével magyar nemzeti zászlót készített s ajándékozott az intézetnek, egy ünnep alkalmával pedig gramofonnal ajándékozta meg őket, s valahányszor Torinóban járt, mindig hozott újabb lemezeket védenceinek. Felejthetetlenek maradtak számukra a Celestina mama szőlőjében eltöltött szüreti hetek és elmélyítették a családias hangulatot a Signora neve napja alkalmából - április6-án - rendezett ünnepi délutánok.

Cavaglia sohasem rendelkezett bő anyagi forrásokkal. Az intézet Segítő Szűz Máriánál dedikált kápolnáját is Celestina mama építtette saját pénzéből 1905-ben, s 1907-ben díszesen kifesttette. Még a családi sírboltot is megosztotta kedvelt szaléziaival.
Celestina-mama ott sürgött-forgott 1913-ban is az indulásra készülődő növendékek között, az első itthoni karácsony alkalmával pedig nagy halom cukorkával és egyéb édességgel lepte meg a tőle messze szakadt fiait.

Ádám László atya tartománytörténetében a jótevők között is kiemelkedő helyen emlékezik meg róla:

"Cavaglia-i jótevőink közül aranybetűkkel kell jegyeznünk Boggio Ezio földbirtokos özvegyét, szül. Boschetti Celestina nevét. Már Don Rua jóságos pénztárosának „la mia buona cassiera”-nak szerette nevezni. 1872. április 16-án született, 1896-ban ment férjhez. Pár év múlva férjének vadász-szerencsétlensége miatt egyedül maradt. A tiszteletreméltó özvegy, szenterzsébeti lelkülettel a szalézi ifjúság anyai gondozásának szentelte egész életét. Alázatos, csendes elvonultságban, szakadatlan imádságban, Teresa nevű, hasonló lelkületű házvezetőnője társaságában felbecsülhetetlen szolgálatot tett nekünk, magyaroknak, s általában előttünk s utánunk, az Intézet gyermekeinek: – a konyha ellenőrzésében s a készletek kiegészítésében, a mosás irányításában, a fehérnemű javításában, lyukas harisnyák tömésében illetőleg talpalásában, a noviciátusba indulóknak utazóládával, táskával, kelengyével való ellátásában. Elsősorban személyes példamutatásával. Reggel 6-tól 9-ig s ezt a szentségi áldás órájában a kápolna hátsó zugolyában, mély összeszedettségben imádkozott az ő gyermekeiért. Ha nem tudta kikerülni a velünk való találkozást, nyájas szeretettel fogadta köszöntésünket, s megsimogatott bennünket anyai tekintetével. Ebben édesanyánk vigasztalását, bátorítását éreztük. Az ő szőleiben átmulatott, hetekig tartó szüretek; a „Piscina” nevű halastó mellett levő tanyáján (cascina) elfogyasztott kedélyes vacsorák (cascinata) nem csekély mértékben járultak hozzá ahhoz, hogy még annyian is maradtunk, mint ahányan maradtunk. 1913-ban történt hazatelepülésünk után nemsokára birtokát átadta a gazdasági épületekkel s felszerelésekkel együtt a Szalézi Társaságnak alsó fokú mezőgazdasági iskola alapjául. Anyai gondjait s tevékenységét megosztotta Segítő Szűz Mária Leányaival. Az Intézettel átellenben levő családi otthonát apácazárdává avatta. Azután is őrködő szemmel figyelte annak a műnek az életét, amelyet mindennél jobban szeretett, amely mellett élt, amelyért dolgozott. A magyarok távozása után házőrzőjét „Éber”-nek nevezte, hogy legyen mit magyarul szólítani. Vendégeinek mutogatta a régi csoportképeket, idézve a neveket, s mutogatta Budapest látképét, a Kongresszusi emlékeket, stb. Elzárkózott minden ünneplés elől, ám ünnepszámba ment nála, ha magyar fiai levélben felkeresték, vagy közülük valaki meglátogatta. – Zárja szívébe, mindennapi imádságába az utókor is „Celestina mamát.”

szaleziak.hu